Elázott gondolatok

 Az ember élete során különböző karakterekkel ismerkedik meg. Mind kivételes egyéniség a maga nemében. Akár férfi, akár nő az illető, még egy ugyanolyan biztosan, hogy nem föllelhető a Föld nevű bolygón.

Akad közöttük egy olyan ember, aki számomra a legfurcsább és a legmegfejthetetlenebb bármelyik hozzám közelebb álló személy közül.

A barátságunk azzal kezdődött, hogy élcelődni kezdtünk egy cseten. Aztán a többire már nem emlékszem. Ennek már sok éve. Ha jól számolom.. lassan 7 éve.

A végtelenségig gunyoros a modora, tele cinizmussal, szarkazmussal és az angol humor majdnem összes velejárójával. Ott csíp, köt és horgol az emberbe, ahol csak tud. Érzelmeit mélyen elrejti a zsebeibe, melyeket ha tehetné be is varrna.

Önmagáról ritkán beszél, vagy ha igen azt nagyon váratlanul és nyíltan teszi. Aztán a legelső kedveskedő, együttérző mondatra bezár. Mit bezár! Úgy rácsapja az emberre az ajtót, hogy csak úgy dübben! Az első pár ilyen élménynél azt gondoltam, hogy oké. Meg kell hallgatni, együttérzően hümmögni és kész. Hagy beszélje ki magából a problémáit. Node ekkor jön a második bumm. Hogy miféle ember vagyok, hogy mégcsak válaszra, tanácsra sem méltatom őt ebben a helyzetben. Paff, a bűvös sárkány… :)

Nagyon sok zenét és filmet köszönhetek a nem átlagosnak mondható érdeklődésének. Mindezeket sűrű linkezések során juttatja el hozzám. Így megfertőz furcsa filmekkel, animékkel, zenei hangulatokkal, sorozatokkal. A gaz. Én meg csak kapokodom a fejemet, hogy valakinek hogy lehet ekkora tárkapacitása, mindezek felkutatására és eltárolására.

Sokat nyafizik, hőbörög, fikázik másokat, engem. Mindenki tökéletesen nem tökéletes hozzá képest, aki nagyszerű ember, értelmes, okos, őszinte stbstb.

Van, hogy az ember elmélázik neki az élet dolgairól, miértjeiről.. szerelmekről.. Ilyenkor ha olyanja van egész együttérző tud lenni. Sőt hosszabb beszélgetéseket lehet vele folytatni. De ha nem… Nos, olyankor beböki, hogy mekkorát büfögött egy adott pillanatban. Bele a lelkizős téma kellős közepébe. Egyéb emésztőrendszeri meghibásodások részletezéséről nem is beszélve.

Aztán besokallok tőle. Hogy képtelen egyetlen egészséges érzelmi reakciót is produkálni. Hogy kicsinek és szánalmasnak érzem magam a megjegyzéseitől. Hogy a végén már szólni sem merek, nehogy lehurrogjon megint valamivel. És, hogy mindezek miatt az önbecsülésem ne csökkenjen a piros vonal alá, kifakadva, morogva, hőbörögve és nyafizva neki… azt mondom, hogy VÉGE, nyista, ennyi volt! Elfogyott a türelmem, nem anyáskodok vele, nem próbálom megmutatni neki az élet általam ismert szebbik felét, nem nyitogatom a szívét az emberek felé, nem leszek többbet megértő, kedves.. merthogy szerinte sem jópofa, sem humoros, sem kellően szarkasztikus nem voltam sose az hót zicher!

Aztán jön a pár napos, hetes, hónapos szünet. A leghosszabb szünetünk asszem két év volt. Vagy másfél már erre sem emlékszem pontosan. Aztán valahogy, valamelyikünk mindig újra felveszi az elhajított fonalat.

És jön a kérdés.

„Mizu?”

„Kösz, minden ok. És veled?”

„k”

„Ahm”

„ahm”

 Ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Előbb óvatosan, aztán újra önmagunkat adva. Nyafizva, büszkélkedve, egónkat döngetve gorillamód a másik fele, egymást „férfiasan” vállon veregetve, ha szívfájdalmunk akad. Mert hiába akarom kilométernyire ellökni magamtól.

Bakker…  Be kell látnom, hogy Barátok vagyunk…

 

Biztosan jártak már úgy, hogy az élet egy pillanatra fellebbenti a fátylát, hogy megcsodálhassák az szépségét. Ezt követően, viszont majdhogynem az ember orrára csapja a fátyolból lett vasajtót ugyanannyi pillanat töredéke alatt.

Ha ér valami fájdalom, mindig eszembe jut Bridget Jonesból az a jelenet, amikor Miss. Jonest érte egy óriási csalódás, utazik hazafelé a vonaton, és csak fancsali ábrázattal bámul kifele az ablakon. Semmi rinya, semmi sírás. Csak fintor és értetlen tekintet.

Nem gondolom, hogy az emberek akarattal okoznak fájdalmat egymásnak. Talán tapasztalatlanságból, hiúságból, bizonytalanságból, vagy önbizalomhiánytól vezérelve.

Aki szánt szándékkal okoz fájdalmat, azt az élet úgyis keményen megleckézteti. Bár az esetek java részében az illető mindennek nincs is tudatában.

A lelki fájdalom az egy olyan fura dolog, amitől a lelkünk legközepe fáj. Amitől a szívverés és a lélegzetvétel is össze-visszaságba vonul. Vannak persze testi tünetek, mint a könny, remegés, vérnyomásugrálás stb. De a belsőnkben ettől sokkal több zajlik.

Mellkasunk közepében valami facsarodik. Egész lényünkben, és még azon is túl egy hiperérzékeny állapotba kerülünk. A külvilág elhomályosul, és minden érzékünkkel belülre koncentrálunk. Arra, ami fáj, és ami okozta ezt a furcsa állapotot. Aztán arra az emberre, aki mindezért felelős.

Elkezdjük boncolgatni a miérteket, keresünk mentséget a számára, aztán vádaskodunk dacosan.  Mérgelődünk önnön butaságunkon, hogy miért megyünk mindig arra, amiről nagyon is jól tudjuk, hogy fájdalommal van telítve?

De a szív csak ver egyre szaporábban, mintegy tovább gerjesztve, fokozva ezt a rossz érzést. Elég ebből a verdesésből. Lényegében minden változatlan az életemben. Ugyanaz vagyok még mindig, aki voltam. Csak akadt egy kíváncsi ember, aki belematatott a bugyromba, kivette azt, ami kellett neki és szépen tovább állt. Nem nézve azt, hogy mit hagyott maga mögött hátra.

Csak fintort és értetlen tekintetet.

 

 

---

 

 Le sem tudnám tagadni, hogy odavagyok az emberek sokszínű személyiségéért. Morgok, dühöngök, elérzékenyülök és még ezer érzelmet vagyok képes akár egyetlen pillanatba sűríteni, ha ér egy impulzus a külvilágból.

Ezzel abszolúte nem mondtam újat. Hiszen mindenki érző lénynek lett teremtve. Viszont hajlamos vagyok gyermeteg módon rácsodálkozni mások számára egyértelmű evilági dolgokra.

Már tegnap érintőlegesen említettem pár érdekes karaktert, de most kicsit eltocsognék a témánál.

 

Vannak azok a srácok, akik az utcán rappernek, vagy képzeletbeli gettóban fölnevelkedettnek fantáziálva magukat a vállukba dugják a fejüket, széttett lábbal közlekednek, és sokat ürítenek a szájukból az utca kövezetére úgy tízlépésenként.

Eleve a széttett lábbal való közlekedés mindig lenyűgöz. Képtelenségnek tűnik, de szemlátomást mégis kivitelezhető. Ettől persze imbolyognak, mint a vén matrózok, ha néha szilárd talaj éri a lábukat.

A nyak eldugásának sem igazán értem mi lehet a funkciója. Hogyan tud úgy nyelni? Oh… Akkor ezért köpködnek?! Tessék, erre jó az írás! Ismét megfejtettem egy furcsa talányt a magam – és talán az Önök – számára.

Természetesen a vézna fiúk is úgy mozognak ebben a kategóriában, mintha már 100 kiló színhús és bőrnyak lenne rajtuk. Bagó kötelező darab, és jó, ha van kéznél egy kiszuperált bőrdzseki.

Komor ábrázattal búcsúznak el egymástól, ha néha összeverődnek, hogy aztán otthon tovább fejlesszék a brutál, komoly és aggresszív „Hozzám nem merj szólni!” arckifejezést.

 

Vannak az öltönyös, nyakkendős fickók, akiknek morbid módon egy furcsa, fekete fülkinövésük van.

Amikor először láttam effélét, felsikkantottam, hogy de feltűnő hallókészülék! Tudomásom szerint, egész jól elrejthetők vannak már a gyógysegédeszköz és egyéb erre a célra szolgáló speciális boltokban.

Aztán további tanulmányozás után rájöttem, hogy ez egy komplett, mikro, életbentartó gépezet! Csak öltönyben lehet használni, mindenféle fontos dolgokat kell folyamatosan mondani, még akkor is, ha társaságban vannak, akkor is, ha egyedül vannak, sőt.. egészen biztosan a mellékhelységben is kötelező a folyamatos hangkiadás. Ellenkező esetben a készülék bejövő hanghatás nélkül leáll és az illető azon nyomban megpukkan.

Később tájékoztatott egy ilyen füldudoros, hogy ez telefon kérem szépen. Bah.

„És egész nap az anyáddal beszélsz?? Én megőrülnék, bármennyire is imádom.”

„Dehogy. Folyamatos kapcsolatban vagyok az üzletfeleimmel, és bármi van tájékoztatom őket az üzlet alakulásáról.”

„Akkor telefonoskisasszony vagy?”

„Nem. Bróker. Tudod, akik tőzsdéznek. Egyfolytában figyeljük az árfolyamokat és szólunk az ügyfeleknek, hogy most vegyenek, most adjanak el stb.” Ekkorra már kissé elveszítette a türelmét az illető. Én meg tágra nyitottam a szemeimet és együttérzően megveregettem a vállát.

„Ugye tudsz róla, hogy benyelt a mátrix?”

 

 Aztán ott vannak a hisztérák és hisztérikák. A hisztérák a férfiak. Igen, ilyen is létezik. Számomra is megdöbbentő élmény látni egy toporzékoló férfit, aki a klaviatúrát úgy bevágja a helyére, hogy az kirepül a másik oldalon. Sőt mindeközben dobol a talpával a padozaton, öklözi az asztalt és vég nélkül káromkodik. Először feszített a dolog. Aztán idegesített. Végül mostanában azon gondolkozom, hogy veszek pattogatott kukoricát, és ha műsor van, előveszem, és jót szórakozom rajta. Megesett már az is, hogy úgy áthajíttotta a mobil túlvégén lógó feleségét a szoba másik sarkába, hogy az darabjaira hullott szét, de az asszony még mindig beszélt!

 A hisztérika ugyanez nőben. Ez egy híres kategória a női nem esetében. Felesleges lenne részletezni. Ilyet tuti, hogy mindenki ismer Önök közül. Minimum egyet!

 Valahol sajnálom őket, hiszen az életükkel kapcsolatos problémákat nem akarják megoldani. Így tehetetlenségükben őrjöngenek. Azért is írtam, hogy „akarják”, mert olyan nincs, hogy nem tudom megoldani a problémámat. Max nem akarom, és ezért minden el is követek, hogy beigazoljam a magam számára. Ezt aztán lehet villogtatni mások előtt is, hogy „Ugye?! Mondtam én neked! Dráma az életem!”

 Hirtelenjében ennyire futotta ma délután.

 Most pedig nagy drámaian bevágom a klavit az asztal alá, a mobilt hanyagul az ágyra lököm, és megyek és eszek valami nagyon cukros, nagyon vaníliás túrót és megnézem az Uccsó Léghajlító következő négy epizódját. Mert fölnőttem és bazira megkomolyodtam! J

 

Egész álló nap esett az eső. Ez önmagában nem is újdonság, hiszen bődületes mennyiségű víz jön hetek óta a nyakunkba. Mintha a jó Isten úgy találta volna, hogy „Nahát gyermekeim! Rém retkes a nyakatok! Tessék mosakodni, mert tisztára összekoszoltátok magatokat!”

Köszönjük ezt az égi áldást, de ez már egy kicsit sokk!

 Ma reggel is nekiveselkedtem, hogy írok a reggeli füzetbe, de nem. A fáradtság lekötözött a lepedőhöz galád módon. Ismét a szomszéd gyermek kétségbeesett sírására tértem magamhoz, mint születése óta szinte minden nap. Most a gyerkőc úgy a fél évet közelítheti meg. Idegeim tincsekben lógnak egy ideje. Remélem el tudják képzelni. Álá rackásodott puli.

 31 négyzetméternyi csodálatosan sajátos világom van ám. Kinézve az ablakomon regényes öbölre tekinthetek, amelynek hullámtörői tízemeletes panelházakból állnak. A panelrengeteg ellenére madárcsicsergős a környék.

Amióta megszületett a gyermek, már csak a sírása tűnik fel, a madarak egyre kevésbé. Csicsergés meg főleg.

Aztán fölöttem lakik egy furcsa, torz módon kacagó hölgy. Hetekig mérgelődtem miatta, hogy túlharsogja a meditációs cédémet is. Hogy a francba tudjak így ellazulni, amikor valaki úgy röhög, hogy az már fáj??

Egyik reggel a fürdőszobában megvilágosodtam. Fájdalmas élmény volt, mivel a szemöldökcsipesz beleállt a lábamba… A hölgy nem egyedül él, hanem egy gondozóval, mert olyanokat hallottam, amilyeneket nem akartam. Gáz a panel. Olyanokat is meghallhatunk, amelyekre nem voltunk kíváncsiak. Szóval a kacagós hölgy sérült, vagy agyvérzése lehetett. Tudják milyen ez az érzés biztosan. Felháborodás, dühkitörések, majdénátmegyekésmegmondomneki! Aztán megvilágosodás és csönd. Ha tudnám, hogy a gyermek miért bőg amikor éppen nem alszik, talán akkor is megértően csöndbe burkolóznék.

Aztán van ez a pasi.

Ugye vannak a férfiak és vannak a pasik. A hölgyeknek ezt szerintem felesleges elmagyarázni, de az uraknak azért elmesélem. A pasik menők, a férfiak maradók.

Legalábbis jó lenne több férfit látni. De ez egy másik gondolatmenet lesz egyszer.

 Szóval itt ez a pasi, aki ordítva udvarol a barátnőjének a telefonba. Természetesen nyitott ablaknál, hogy mindenki hallja. „Nem érted b***, hogy szeretlek??!! Ki akarsz készíteni?? Honnan veszed, hogy ordítok??”

Aztán a szomszédos tömbben a szintén nyitott ablakos pornófilmnéző.

Van a JózsiBarátot, Mónikasósat, Haverokköztöset bömböltetős. (Jaj minő borzalom, mostanában csönd van nála! Remélem mindhárom műsor megszűnt… Vagy legalábbis egyszer majdcsak. Ugye a remény és a hal esete…)

Van még az egy héten négyszer porszívózós kedves hölgy, az örökké másnak kiadós lakás mellett. Lényegében az egyedülállók, a szociotthonba nem adós nagymamák és a kezdő házaspárok melegágyának közepében lakom.

Izgalmas környék, elhihetik! A fákról gyerekek lógnak, a tölgyfák alól csoportban szedik a rászorulók a makkot, tízenévesek isszák stikában literszám a turbólöttyöket és bagóznak ezerrel eldugottnak hitt helyeken, és a füvet rejtélyes, pórázra kötött valamik borzolják láthatatlanul.

 Befejezésként a panel lét, azért is izgalmas, mert amikor azt hiszed, hogy elrontott gyomorral agonizálni a klozeten a végidők egyike.. a szomszédod meggyőz arról, hogy van ettől rosszabb is és azon nyomban belehallózik a nagy fehér kagylóba teljes hangerővel. Ahogy mondták az én időmben vala. J 

 

 Előre bocsátom, hogy magázódni fogok. Nem, mintha valami ódon fa törzséből kibújt elf lennék, aki lemaradt az elmúlt pár száz év vérlázítóan izgalmas eseményeiről. Nem.

Ez kérem romantika. Van benne valami, ami mosolygásra késztet. Amolyan bizsergetően furcsa érzés magázódva beszélni az emberekkel.

 Személyiségfeljesztő magánkurzusba kezdtem nemrégen. Minden reggel írnom kellene pár oldalnyi agyalásmentes gondolatot, felszabadítva ezzel a bennem megrekedt elképzeléseket, hogy a korai keléstől az így kontroll nélkül maradt észözön áradjon csak kifelé belőlem. Így majd rájövök, hogy mi rejlik legbennem.

Bebizonyosodott, hogy ez egész egyszerűen lehetetlen vállalkozás a részemről. Négy nap után, az egy órával hamarabbi felkelésektől elalélva, fenyegetőn fölemeltem az ujjamat, hogy na ebből aztán elég volt!

Ide vissza nekem a kávéfőzős, pirítosozós, nyújtózkodósan óvatos-kelős reggeleimet, de azonnal! Különben nem állok jót senkiért e Földön!

 A szándék megmaradt. Írni kellene, de hogyan és hova és stb…?? Meg úgy egyáltalán mit képzelek? Jöttek a kérdések, pluszban és mínuszban egymás után és lőn találtam ezt a blogos izét. Sem a helyesírásomért (biztosan nagyot vétkezek vele), sem az esetleges csúnya szavakért nem kérek elnézést. Vannak helyzetek, amikor valószínűleg ki fog csúszni az ujjbegyemen keresztül. Azért igyekszem moderálni magam. A blog szerkesztése nálam kimerül a „Jé, de jó ez a sablon!”-nál. Semmiféle fajta plusz időt - a száradásra váró gondolatok ideöntésén kívül - nem fogok a csinosítgatásra fordítani. Ezt halálos nyugalommal vehetik fenyegetésnek! J

Na ennyit a történelemről, szabadkozásokról és a hőzöngeni vágyó önvédelemről.