Az ember élete során különböző karakterekkel ismerkedik meg. Mind kivételes egyéniség a maga nemében. Akár férfi, akár nő az illető, még egy ugyanolyan biztosan, hogy nem föllelhető a Föld nevű bolygón.

Akad közöttük egy olyan ember, aki számomra a legfurcsább és a legmegfejthetetlenebb bármelyik hozzám közelebb álló személy közül.

A barátságunk azzal kezdődött, hogy élcelődni kezdtünk egy cseten. Aztán a többire már nem emlékszem. Ennek már sok éve. Ha jól számolom.. lassan 7 éve.

A végtelenségig gunyoros a modora, tele cinizmussal, szarkazmussal és az angol humor majdnem összes velejárójával. Ott csíp, köt és horgol az emberbe, ahol csak tud. Érzelmeit mélyen elrejti a zsebeibe, melyeket ha tehetné be is varrna.

Önmagáról ritkán beszél, vagy ha igen azt nagyon váratlanul és nyíltan teszi. Aztán a legelső kedveskedő, együttérző mondatra bezár. Mit bezár! Úgy rácsapja az emberre az ajtót, hogy csak úgy dübben! Az első pár ilyen élménynél azt gondoltam, hogy oké. Meg kell hallgatni, együttérzően hümmögni és kész. Hagy beszélje ki magából a problémáit. Node ekkor jön a második bumm. Hogy miféle ember vagyok, hogy mégcsak válaszra, tanácsra sem méltatom őt ebben a helyzetben. Paff, a bűvös sárkány… :)

Nagyon sok zenét és filmet köszönhetek a nem átlagosnak mondható érdeklődésének. Mindezeket sűrű linkezések során juttatja el hozzám. Így megfertőz furcsa filmekkel, animékkel, zenei hangulatokkal, sorozatokkal. A gaz. Én meg csak kapokodom a fejemet, hogy valakinek hogy lehet ekkora tárkapacitása, mindezek felkutatására és eltárolására.

Sokat nyafizik, hőbörög, fikázik másokat, engem. Mindenki tökéletesen nem tökéletes hozzá képest, aki nagyszerű ember, értelmes, okos, őszinte stbstb.

Van, hogy az ember elmélázik neki az élet dolgairól, miértjeiről.. szerelmekről.. Ilyenkor ha olyanja van egész együttérző tud lenni. Sőt hosszabb beszélgetéseket lehet vele folytatni. De ha nem… Nos, olyankor beböki, hogy mekkorát büfögött egy adott pillanatban. Bele a lelkizős téma kellős közepébe. Egyéb emésztőrendszeri meghibásodások részletezéséről nem is beszélve.

Aztán besokallok tőle. Hogy képtelen egyetlen egészséges érzelmi reakciót is produkálni. Hogy kicsinek és szánalmasnak érzem magam a megjegyzéseitől. Hogy a végén már szólni sem merek, nehogy lehurrogjon megint valamivel. És, hogy mindezek miatt az önbecsülésem ne csökkenjen a piros vonal alá, kifakadva, morogva, hőbörögve és nyafizva neki… azt mondom, hogy VÉGE, nyista, ennyi volt! Elfogyott a türelmem, nem anyáskodok vele, nem próbálom megmutatni neki az élet általam ismert szebbik felét, nem nyitogatom a szívét az emberek felé, nem leszek többbet megértő, kedves.. merthogy szerinte sem jópofa, sem humoros, sem kellően szarkasztikus nem voltam sose az hót zicher!

Aztán jön a pár napos, hetes, hónapos szünet. A leghosszabb szünetünk asszem két év volt. Vagy másfél már erre sem emlékszem pontosan. Aztán valahogy, valamelyikünk mindig újra felveszi az elhajított fonalat.

És jön a kérdés.

„Mizu?”

„Kösz, minden ok. És veled?”

„k”

„Ahm”

„ahm”

 Ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Előbb óvatosan, aztán újra önmagunkat adva. Nyafizva, büszkélkedve, egónkat döngetve gorillamód a másik fele, egymást „férfiasan” vállon veregetve, ha szívfájdalmunk akad. Mert hiába akarom kilométernyire ellökni magamtól.

Bakker…  Be kell látnom, hogy Barátok vagyunk…