Pünkösd, és dr. Eric Pearl könyve után nem sok erőm maradt jópofaságok kiterítéséhez. Nem, mintha Mr. Pearl nem tett volna jó és mély benyomást rám, vagy a családom lett volna teher a hosszú hétvégén. Csak egyszerűen nincs erőm mászkálni magamban ma este.
Inkább idebiggyesztem pár versemet, és régebbi gondolatomat, hátha örömüket lelik benne. Az sem baj, ha csak az öblítő illatát szagolgatják és nem nézik meg alaposabban a kiterített ruhadarabokat.
AZ ÉLET SZÉP
Az élet szép, mert szépnek lenni belső élmény.
Az élet szép, ha tenmagad teszed szebbé.
Az élmény jó, ha teszel róla, hogy átlásd a nagy művet.
Az érzés gyönyörű, ha úgy éled meg, hogy élvezd.
Bánat elszáll, élet éled holt vizeken.
Teremtő erőd teljében cselekedj méltósággal.
Türelemmel viseld a baljós időket, hogy arra később építhess.
Élj a lehetőséggel, amit Isten adott, hogy újra szárnyra kelhess.
Építs hidat bensőd és a szellem világa közé,
hogy majd azon átkelve nyugodtan a révbe érj.
S, ha úgy érzed lelked csügged, erőd elhagy, sose add fel!
Hisz nem lehetsz erőtlen, nem lehetsz egyedül, mert te is Igaz Ember vagy!
Nem gyötörhet testi kín, betegség, vagy nyomor,
mert mindezt csak tested éli, te magad okulsz mindebből.
Lelked tanult táncra perdül halálod után, hogy újabb sorsod beteljesítsd,
mígnem minden fiú megtér az Atyához, hogy hűen szolgálja további tervét.
2003.június 5.
HALKAN KOPPAN
Halkan koppan, csend elvész,
Mert szíved súgja itthon, itt légy.
Közelebb bújsz érzem lelked,
Kezed ölel, szédült érzet.
Hol e vágy megpihenni látszik,
Dalra kel az éj csöndje,
S, mint fakadó rügy friss harmattal,
Simulunk mi is össze.
Tudd meg, hogy e szót, mit kimondani nem merek,
Félve, hogy e perc, röpke óra elillan,
Legmélyebben féltett titkom a kispolcán rejteget.
2003. június 5
ŐRANGYALOMNAK
Itt vagy, tudom.
Itt állsz támaszként a jobb vállam mögött.
Tudom és érzem, hogy amíg élek rád számíthatok.
Kedves Angyalom.
Drága Angyalom.
Ha sírok megölelsz.
Ha siratok, karodba veszel.
Szállsz velem ezer tengeren át, míg csöndes zugot nem találsz,
ahol megpihenhetek gyászom elől.
Neved súgom az éjbe, ha fázom a borzalmak képeitől.
Jössz, és nem nézed tétlenül fájdalmam.
Elsimítod azt egyetlen szárnycsapással.
Törlöd homlokom, ha lázamat keltettem.
Szelíden védesz meg önnön vágyaimtól.
Puhán körbeveszel tiszta, fehér szeretettel.
Élek, és, hogy ezt megköszönjem neked, Istent imádom.
Gondviselőm és lelkiismeretem vagy nekem, kit ő rendelt mellém.
Tudom.
Te voltál, ki engem védve rohant át az éteri fellegeken,
nehogy megbotoljak holmi lelki sérelmeken.
Te karodba érkeztem legelébb, mikor a világra jöttem
és fogtad lágyan kezemet szülőmmel együtt.
Most csak ennyit mondhatok. Szeretlek.
Kedves Angyalom.
Drága, drága Angyalom.
2007. november 22.
VELED
Rohadó fák tövében,
Mámorosan bíbor ködben,
Lihegve vesszük magunkhoz a levegőt,
Nehogy sorsunk egymásba,
Fűzve, fonva, összekötve,
Egyetlen párafelhőben foglyul esve,
Halkan sikkantson egyet.
Mikor a nyakadba hajolok és sós ízét érzem,
Mikor a füledbe harapok és puhát fog a fogam,
Mikor szemem lencséje felfogja tükröd fényét,
Akkor kell egy toll lelked szárnyából.
Nem kell hang.
Nem kell értelem.
Nem kell szó.
Csak sóhajts, és én mindent értek.
Ha ujjaimról a lenyomatot fújja le a szél,
Ha pergő eső arcomat bomlasztja szét,
Ha hajam szálát útra kelti a fészket rakó rigó,
Én akkor is súgom bele az égbe kéken,
Nem volt hiába az a sok veled töltött léha óra.
2008. május 5.
KÍN
A halál szélén lebegve, merengve próbálom visszaidézni a kezdetet, melyben megláttam először két zöld szemedet.
Megláttalak és beleremegett az általad szívembe állított nyíl tollas vége, és éreztem, hogy ott helyben elégek, végem.
Keserűn édes íz terjengett el számban, és ízleltem rettegve egy új kín születését gyötrődni látszó lelkemen.
Hol vannak már azok a buja, felhőtlen álmok, melyeknek fodros oldalán lógattam le szabadon a lábam.
Hol vannak azok a csodás délibábok, melyeket mindig elhittem, hiába is tudtam, hogy őket el sosem érhetem.
Mind e helyett itt vagy te nekem. Borzongatóan sokféle színnel. Egekbe emelőn és földbe taposón. Sohasem egyhangúan, de mindig szívből kiáltón.
Fájsz, kínozol, meghalok tőled. Te pedig édes tekintettel azt hiszed, hogy lenyalhatod mindet.
Tévedsz szerelmem, édes keserűm! Nyugodt csak akkor lennék, ha kezem fognád, s nem lennél másé. Nem lennénk egyedül.
Cipőm sarka a hideg köves éjszakában velőtrázón visong. S tudtatja a vízparti ébren álmodókkal, hogy újabb áldozatát készül szedni két komor szövetséges.
A híd és az alatta rohanó folyó.
2009. 01. 10.
ÉBREDÉS
A kávé és reggeli pirítós csábítóan vajas illata nyújtózkodik be bolyhos álmaim közé.
Halk csörrenés és sziszegés jelzi útjukat az asztallap felé.
Szám tudattalan mosolyra perdül, s az ágyon szétvetett tagjaimba lassan élet kerül.
Jaj, de édes volt a tegnap, a gyorsan megkopni látszó, éjszakát idéző képek hada.
De pirítós most a reggel ezek után, és ettől arcom bíborba menekül.
Lendületet véve magamon, kócos ábrázattal leselkedek a konyhába ki.
Mintha csak Küklopsztól kölcsönzött volna szemet borostás tarkójára, s tudva, hogy őt lesem, nevet ki.
Rámvillantja tekintetét és hidegrázóan kéjes borzongás kezdi meg rövidtávú futását a talpamig tőle.
Pufi képpel, az ébredésből mégcsak félig állványozva fel, tudom ebből a szikrányi szemből, én vagyok a csoda, számomra ez bármennyire is fura.
„Mert tudja, kérem.., kisasszony.., ha megbocsát, Ön képezi számomra a boldogság legcsúcsát! Maga oly eszement és nagyszerű, oly értetlenül érett nő, oly jeges vulkáni láva, hogy sejteni vélem… Nem! Bizonyos vagyok a felől, hogy Ön maga az Anyatermészet!”
És a szikra szempár hozzám beszél szótlanul.
Elmondja, hogy szeret és nézd, kávé főtt neked!
Nicsak, itt két pirítós díszeleg, s a vaj a tetején dölyfösen szédeleg.
Kacagok vidáman, a műsort megtapsolva és mókázva díjazom eme korai előadást egy szál virággal, melyet még ő font számos másikkal együtt a szívem köré koszorúvá.
Tudom kedves édesem, ettől elérzékenyülsz.
De mélyről jövő kép ez, melynek nem célja holmi könnyáztatta billentyűzet.
Erre vágyom veled, ilyen ébredésre, melyben a szikra szem és az ébredő tekintet néha szerepcserét végez.
2009. 01. 14.
SZERELEM
Hazatérnék, de nem tudom, hogyan tegyem.
Megszólalnék, de nem tudom hogyan merjem.
Csókra nyílna ajkam, de nincs kivel megosszam ízét.
Hogyan élhetnék, ha nincs meg az a kincs bennem.
A kincs, mit bennem te jelentesz.
Szóra nyíl a szám, s hangtalan zúg téren, s folyón át.
Hegyen, völgyen, sikátorokon át.
Marokszedők ingujján át, imasátrak oltárán át.
Olyan helyre, melyet még magam sem sejtek most.
De tudom, hogy hozzád érnek, megilletnek.
És ismeretlenül ismerős, vággyá születő érzésekként válnak tudatoddá.
És elindulsz az utadon, hogy egyszerre csak hozzám érj, hogy hozzám érj.
És többet nem megyünk sehova, mert tudjuk, hogy megérkeztünk.
Ide. Együtt. Egyszerre.
Mert így rendeltük el egy régi korban egykoron.
Hogy együtt tegyünk szert e szerre.
És részei legyünk e szent szernek, melynek elemei mi magunk vagyunk.
Szer elemek. Szerelmek. Szerben elmések. Szerelmesek.
2010. február 28.
MÉLÁZÁS
Ujjaimra csodálkozva nézem a fényt.
Magamba tekintve őrzöm azt, mi szép.
S romlott, penésszel teli magányos bödönök legmélyén is felfedezhetem az életet.
Az életet, mely kiírthatatlan. Több dimenziós, hullámokba és rezgésekbe fogható csoda.
Elgondolva, hogy gondolataimmal teremthetek, a világ végtelenné válik.
Elképzelve, hogy az lehetek, ami vágyaimban megszületni látszik. Hihetetlen.
Milyen parányi morzsa képezi a különbséget a hitetlen és a hihetetlen között.
Mélázok továbbra is az ujjaimra bambulva. S a fény újra felsejlik körülötte.
A hit, mely parányi ugyan, de egyre erősebb. Parányi más, nagyobb gondolkodókénál.
Aki gondolkozik és szeretne a kérdései nyomára bukkanni előbb, vagy utóbb válaszokat is talál majd.
Bár nem pont olyat, amilyet a szürkeállományávál elképzelt magának.
Hanem olyat, amilyet a lelke, szíve próbált egész életében a tudomására hozni. De milyen könnyű is ellegyinteni magunktól az igazságot. És helyette örülni a nem valósnak, a hazugnak.
Pont olyan könnyű, mint mások képzeletvilágán csodálkozni és nem elmélyedni saját varázslatosan gyönyörű világunkban.
Az agymosoda sikeresen működödik immáron 200 ezer éve. Tyűh, mondanák sokan, ez valószínűtlenül soknak tűnik. Tudósaink…! Bla, bla, bla.
Az egyénnek, az egyéniségnek semmi sem szab határt, csak önnön akara ereje és az abba belevetett, plántált hite.
Próbáld azt mondani valakinek, hogy te nem tudsz rágógumizni. Ki fog nevetni, hiszen ez csupán a világon az egyik legegyszerűbb, szinte motorikus állakpocsmozgáson múlik. Mindenki képes rá. Mert már egyszer nekidurálta magát és, ha muszájból is, de ment. Az éhség ugyebár nagy úr.
De lássuk csak mondjuk… A gumikötél ugrást. Áhhhh, kizárt! Mondanák ugyanezen sokan közül elég sokan. És előbukkan a félelem ezerszínű tárháza, melyekre hivatkozni lehet. Miért? Biztonságos. Nem lesz semmi bajod. Rendben, ugyan ez egy igencsak rendkívüli pozitúrában történő, be nem teljesített és ki nem elégített zuhanási élmény, és senki sem akar a Földnek csapódni laza könnyedséggel, ellenben képes vagy rá. Meg tudnád tenni, ha igazán akarnád. De néhány merész vállalkozó kedvű egyéntől eltekintve az emberiség köszöni szépen, nagyszerűen megvan efféle hajmeresztgetés nélkül is. Ráadásul nem is muszáj.
Ha viszon azt mondanánk, hogy nézd a fényt a kezed körül. Eszükbe sem jutna, sem a rágógumizás, sem a gumikötelezés. Egész egyszerűen szembe nevetnének. Pedig ez nem félelmetes, nem lehetetlen, csak éppen sohasem próbálta. És minő szégyen. Azért, mert voltak, akik azt mondták, hogy „Áhá! Te ilyet nem tudsz! Képtelen ötlet!” És lőn, az illető tényleg nem tudja. Nem akarja, nem hiszi. És a fő, hogy nem muszáj.
A képesség meg lenne, de az akarat a hittel valahogyan nem akaródzanak kézenfogva járni ez ügyben. Mert volt valaki, aki azt mondta, hogy „Te, Y! Te nem tudsz rágógumizni!” És tényleg. Ha X számára valami képtelen, vagyis, nem tudja elképzelni, leképezni önmagában, akkor vajon miért gondolja úgy, hogy Y is ugyanúgy működik, ahogyan ő? Egyszerűbb ráolvasni saját hiányosságait, mire az illető gyengeségénél fogva magáévá teszi azokat, mert jobbat nem hallott mástól. Így X megnyugszik, hiszen már nincs egyedül e téren és lám képes befolyással élni Y fölött. Y viszont kissé nyugtalan marad a rágógumizást illetően, látva, hogy van, aki még lufit is tud belőle fújni. De a lényeg megmarad. Azt mondták neki, hogy ő ezt nem tudja. Helyette viszont nézheti, ahogyan mások csinálják. Az szebb, jobb, csillogóbb, mint az övé lenne. Így mosolyog X és mosolyog Y is. Igaz nem szórakoznak olyan jól, mint azok, akik meg merték tenni, hogy nem hallgattak „másokra”.
Sikeres az agymosoda. Már lassan több mint, 200 ezer éve.
Sóhajtok egyet és megrázom a kezemet a félhomályban.
Érdekes.
A fény még mindig ott van.
Felállok, és elindulok kiteríteni elázott gondolataimat a szárítókötélre.
2010. február 28.
