Biztosan jártak már úgy, hogy az élet egy pillanatra fellebbenti a fátylát, hogy megcsodálhassák az szépségét. Ezt követően, viszont majdhogynem az ember orrára csapja a fátyolból lett vasajtót ugyanannyi pillanat töredéke alatt.
Ha ér valami fájdalom, mindig eszembe jut Bridget Jonesból az a jelenet, amikor Miss. Jonest érte egy óriási csalódás, utazik hazafelé a vonaton, és csak fancsali ábrázattal bámul kifele az ablakon. Semmi rinya, semmi sírás. Csak fintor és értetlen tekintet.
Nem gondolom, hogy az emberek akarattal okoznak fájdalmat egymásnak. Talán tapasztalatlanságból, hiúságból, bizonytalanságból, vagy önbizalomhiánytól vezérelve.
Aki szánt szándékkal okoz fájdalmat, azt az élet úgyis keményen megleckézteti. Bár az esetek java részében az illető mindennek nincs is tudatában.
A lelki fájdalom az egy olyan fura dolog, amitől a lelkünk legközepe fáj. Amitől a szívverés és a lélegzetvétel is össze-visszaságba vonul. Vannak persze testi tünetek, mint a könny, remegés, vérnyomásugrálás stb. De a belsőnkben ettől sokkal több zajlik.
Mellkasunk közepében valami facsarodik. Egész lényünkben, és még azon is túl egy hiperérzékeny állapotba kerülünk. A külvilág elhomályosul, és minden érzékünkkel belülre koncentrálunk. Arra, ami fáj, és ami okozta ezt a furcsa állapotot. Aztán arra az emberre, aki mindezért felelős.
Elkezdjük boncolgatni a miérteket, keresünk mentséget a számára, aztán vádaskodunk dacosan. Mérgelődünk önnön butaságunkon, hogy miért megyünk mindig arra, amiről nagyon is jól tudjuk, hogy fájdalommal van telítve?
De a szív csak ver egyre szaporábban, mintegy tovább gerjesztve, fokozva ezt a rossz érzést. Elég ebből a verdesésből. Lényegében minden változatlan az életemben. Ugyanaz vagyok még mindig, aki voltam. Csak akadt egy kíváncsi ember, aki belematatott a bugyromba, kivette azt, ami kellett neki és szépen tovább állt. Nem nézve azt, hogy mit hagyott maga mögött hátra.
Csak fintort és értetlen tekintetet.
